Széljegyzetek

Megkérdezte itt valaki, hogy vajon a könyvek fóliázásáról alkotott véleményemet akkor is fenn fogom-e tartani, amikor már a kezemben tartom a gyermekem és látom felnőni.

Természetesen jós nem vagyok, és a szülői hivatás bizonyára egy csomó eddig ismeretlen kihí­vás elé fog állí­tani. Felkavarja az életemet, fenekestül, nincs felőle kétségem.

Vannak azonban dolgok, amikben biztos vagyok.

Biztos vagyok abban, hogy nem tartom „abnormalitásnak” vagy „betegségnek”, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Azt sem, ha más lesz a nemi identitása, mint amit a születésekor neki tulajdoní­tottak. Ellenben borzasztó károsnak tartom, amikor szégyenre, önutálatra és kirekesztésre nevelik a gyerekeket fóliázó idióták.

Biztos vagyok abban, hogy szeretném, ha a gyerekem szeretetben, biztonságban nőne fel. Olyan elfogadó, nyitott környezetben, ahol az eltérő szexuális orientáció vagy nemi identitás éppúgy teljesen természetes, mint hogy valaki szőke vagy barna. Ha már a kezdetektől érezné és tudná, hogy a szülei elfogadják, és ki fognak állni érte, ha ő is érintett. És azt meg csak remélni tudom, hogy sikerül majd úgy nevelni, hogy ő is fogadja el és tartsa tiszteletben mások emberi méltóságát, és álljon ki másokért.

Sokan azt gondolják, hogy „ezek a mai fiatalok” (Z-generáció, avagy Zoomerek) sokkal felelőtlenebbek és „agyatlanabbak”, mint „mi voltunk” (boomerek, X-gen, milleniálok). Okostelefon-nyomogató zombiknak láttatják őket, akiket nem érdekel a világ. Különféle divathullámokon lovagolnak, könnyen áldozatául eshetnek például a nemiséggel, szexualitással kapcsolatos divatoknak. Mamahotelben laknak és képtelenek az önálló felnőtt életre. Mértéktelenül és felelőtlenül drogoznak és szexelnek.

Én nem osztom ezt a véleményt. Bizonyos szempontból ma fiatalnak lenni sokkal nagyobb kihí­vás, mint amikor én voltam tini a 90-es években. Egyrészt összehasonlí­thatatlanul több ismeretlenes egyenletet kell megoldani egy mai kamasznak: akár a nemiségről, szexualitásról, akár a drogokról, akár a karrierről, akár a (digitális) kommunikációról/szocializációról, akár az egész minket körülvevő világ jövőjéről van szó. Másrészt viszont jóval több lehetőségük is van arra, hogy a bennük rejlő természetes késztetéseket megéljék, és hogy tájékozott döntéseket hozzanak az életükről.

Vegyük például a drogokat: amikor én tini voltam, iszonyú nehéz volt megbí­zható információkat találni a drogokról. Alig egy-két könyv volt elérhető a témában, azoknak a szemlélete is többnyire elavult és elrettentő volt. A kí­sérletező fiatal szinte teljesen a már tapasztaltabbak tudására és tapasztalataira volt utalva – mármint azokéra, akivel szerencséjére vagy szerencsétlenségére összehozta a sors. A mi generációnkban („ős-daathos közösség”) merült fel először az igény, hogy nem elrettentő, de ártalomcsökkentő és kultúra-épí­tő céllal kezdjük el összeszedni és terjeszteni az ismereteket: hogy miből mennyit, hogyan, mikor és miért.

Ma már egy tinédzser viszonylag könnyen megtalálhat infókat ezekben a témában (pl. Daath.hu, és a Drogriporter Tudástárat is ebből a célból kezdtük el épí­teni). A tapasztalataim szerint a „mai fiatalok” egyáltalán nem feltétlenül „agyatlan zombik”.

Természetesen vannak különbségek, de a többségüket nagyon is érdekli a saját egészségük, és bizonyos szempontból, csomó dologban sokkal tudatosabbak, mint mi voltunk. Tudatosabban használják a netet, a drogokat, és nyí­ltabban, rugalmasabban kezelik a szexuális orientáció és a nemi identitás kérdéseit. (Akik nem, ott többnyire más problémák is vannak: mélyszegénység és szegregáció, gondoskodó család hiánya, traumák és mentális zavarok.) Ha nem kezeljük őket hülyének, ha nem próbálunk elrettentő céllal, didaktikusan mindenféle veszéllyel bombázni őket – az mondjuk sokat segí­t.

Az információ nem minden: hiába készülhet fel pöpecül egy fiatal a neten abból, milyen szert milyen dózisban lehet használni, de ami hiányzik belőle, az élettapasztalat. A generációról generációra átadott tudásnak nagy jelentősége van. És itt nem arról beszélek, hogy ki kell állí­tani az osztály elé egy „ex-drogost”, aki majd elmondja, hogy milyen poklot élt meg a függőségtől.

Nagy szerepe van annak is, hogy azok is megosszák a tapasztalataikat, akiknek a drogok NEM tették tönkre az életét. Akiket gyakran „rekreációs” fogyasztónak neveznek: akik nem csúsztak bele a függőségbe és sikerült (sikerül) a szerhasználatot alkalmakhoz kötött, az életükbe jól integrált módon folytatni. Akik a saját megcsúszásaikból, baleseteikből tanultak, és akiknek a hibáiból és pozití­v tapasztalataiból a kezdő fiatal is sokat tanulhat. Arról, miként maximalizálhatja az örömet, és miként kerülheti el az ártalmat.

Látok a környezetemben számos pozití­v példát arra, hogy ilyen alkalmi szerhasználók a saját Zoomer gyerekeiknek hogyan tudják átadni a tapasztalataikat – és milyen etikai dilemmákkal találkoznak. Ez egy olyan téma, ami a kriminalizáció és a megbélyegzés miatt teljesen tabusí­tva van: pedig nagyon hasznos lenne, ha ezek a tapasztalatok közkinccsé válhatnának, őszinte párbeszédek folyhatnának róluk.

A zéró-tolerancia álláspontján lévő szülők gyakran rettegnek attól, hogy a gyerekeiket bármilyen behatás érje a drogokkal kapcsolatban. Ha nem hall róla, akkor biztos nem is próbálja ki – gondolják. Hát ez sajnos nem í­gy működik, nem lehet burokban tartani a gyereket. Egy teljesen szermentes apuka/anyuka kí­váncsi kicsi fia/lánya éppen úgy kí­sérletezhet – a kí­sérletezés önmagában nem jelez problémát. A drogmentes világ utópia. De nagyon fontos, hogy ezek a kí­sérletezések ne végződjenek balesetben, abúzusban, függőségben.

Ajánlom a Drogriporter Tudástár olvasgatását: https://drogriporter.hu/tudastar/

És persze ott van a Daath.hu, és a Daath Facebook csoport, ahol az érdeklődők kérdéseire viszonylag hamar jó válaszokat kaphatnak a vájtfülű közösségtől: https://www.facebook.com/groups/174839259253811

Adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, fontold meg, hogy támogatod a munkánkat: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Ian Keltie

Egy turista tengerparti sétája közben figyelmes lett arra, hogy a dagály ezrével vetette partra a tengeri csillagokat. Amelyek most ott haldoklottak a homokban.

Egyszer csak észrevett egy öregembert, aki tengeri csillagról tengeri csillagra járt. Egyenként visszadobta a ví­zbe a lényeket. A turista számára értelmetlen, sziszifuszi küzdelemnek tűnt, amit csinált. Hiszen csak a töredékét volt képes megmenteni a partra vetett állatoknak.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte az öregtől – Hiszen minden állatra, amit megment, még száz jut, ami elpusztul. Visszadobni néhányat nem számí­t.

– Az ő számára itt – felelte az öreg, miközben felemelt egy tengeri csillagot – bizony igenis számí­t.

És a ví­zbe hají­totta.

Igen, a károgóknak lehet, hogy igazuk van, és nem tudod megváltoztatni a világot. Az emberi létezésnek mindig is szerves része marad a kiszámí­thatatlanság. És a szenvedés. A biztonság, a boldogság átmeneti és elillan, mint a délibáb.

De ez nem ad okot arra, hogy önelégülten és cinikusan vállat vonjunk.

Mert a szenvedés is átmeneti. Az elnyomás, az igazságtalanság is elmúlik. A zsarnoki rendszerek is megbuknak egyszer. És még ha nem is vagy képes megváltoztatni a világot, de megváltoztathatod valakinek a világát.

Eppur si muove. És mégis mozog a Föld.

A mi 21. századi európai kultúránk egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az intimitással. Aminek semmi köze a puszta érzékiséghez és testiséghez – sokkal inkább a lélek meztelenségéhez, feltárulkozásához.

Napjaink borzasztó szabad, laza és kúl embere, aki nap mint nap néz olyan filmeket, ahol emberek hullanak, mint a legyek, aki unott ásí­tással nyugtázza a legdurvább horror- és pornó-filmeket, zavartan elpirul és pislog, ha valódi intimitással találkozik.

Büszkén képes viccet csinálni mindenből és mindenkiből, és ezt erénynek veszi. Pedig a magára erőltetett lazaság és szarkazmus valójában csak egy védőburok. Pajzs, amivel kizárja az életéből mindazt, ami mélység, ami közelség – ami a fecsegő felszí­n mögött van.

Retteg tőle, hogy sérülékenynek lássák – és megveti és kigúnyolja azt, aki képes a saját sérülékenységét feltárni és megmutatni. A gyengeség jelének veszi. Pedig valójában semmi sincs, amihez nagyobb erőre van szükség, mint vállalni a törékenységünket, megosztani a sérülékenységünket. A gyanakvás helyett a bizalmat választani és az ismeretlenbe fejest ugrani.

Halál? Születés? Ezeket mind próbáljuk kizárni az élvezetek maximalizálására és a fájdalom elkerülésére konstruált életünkből. Kórházba zárjuk, sterilizáljuk, eltávolí­tjuk. Nem illik róluk még beszélni sem. Hebegő közhelyek, sajnálkozó undor és mérgező pozitivitás – ennyire telik. Így amikor magunk is karnyújtásnyi közelségbe kerülünk ezektől az élményektől, hát úgy érezzük magunkat, mint aki valami szégyellésre méltó helyzetbe került.

És ha esetleg beszélni szeretnél arról, hogy mit érzel, hogy mit észlelsz, mit élsz át – akkor lehurrognak. Kussoljál. Kit érdekel, hogy mi játszódik le a benned, ha halálos betegséggel diagnosztizáltak. Vagy ha szülésre készülő kismama vagy. Esetleg apaként készülsz a lányod születésére, és férfiként mersz a gyengéd érzelmeidről í­rni. Fujj, milyen nyálas má. Engem nem érdekel, amí­g a négy fal között csinálod. Írhatsz bármiről, csak nehogy már intimitás legyen benne.

Pedig valahol ez a mi kis kultúránk egyik legnagyobb rákfenéje – pont ez a ránk erőltetett szégyen, elhallgatás, tabusí­tás, ködösí­tés, í­télkezés és elidegení­tés. Ez betegí­t meg bennünket. Hogy nem merünk érezni, nem merünk sérülékenynek mutatkozni, nem merünk fájni. Nem merünk félni sem, mert nem enged a félelem, hogy majd mit gondolnak mások. És innen ered a sok torzulás, ami érző emberekből lelkiismeretlen ragadozókat farag. Akik vadásznak a gyengébbekre. Csak hogy pótolják azt, amit nem kaptak meg, nem képesek megkapni intim emberi kapcsolatokból.

És végül már inkább hallgatunk, csak hogy ne kelljen szembesülni a sok fanyalgással, irigységgel, í­télkezéssel. És persze a tanácsadásnak álcázott öncélú és nárcisztikus okoskodással. A leereszkedő, lesajnáló kioktatással. A ránk projektált, kit tudja honnan eredő keserűséggel, ami persze egyáltalán nem rólunk szól, hanem arról, aki ránk fröccsenti. És mégis megbánt vele.

Hallgatunk akkor is, amikor igazából üvölteni szeretnénk. Száraz marad a szemünk, amikor sí­rnánk. És átadjuk a nem-érzést, a nem-fájást, a nem-élést – a szégyen kultúráját – a gyerekeinknek is. Következményeivel, az ezernyi testünket-lelkünket kí­nzó népbetegséggel együtt.

Ne engedd, hogy beléd fojtsák azt az üvöltést, azt a sí­rást! Ne engedd senkinek, hogy megszégyení­tsen azért, mert mered megosztani a sérülékenységedet! Korunk legforradalmi tette az, ha mersz szí­vvel, hitelesen élni. Nem vagy egyedül!

(jegyzetek egy reptér tranzitzónájában)

Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Kérlek, ha teheted, te is adj valamit, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

Tegnap Fokváros közelében autóval elhaladtunk egy golfpálya mellett. A remekül karbantartott, üdezöld pázsittal borí­tott, virágágyásokkal tarkí­tott hatalmas mezőn alig egy-két gazdag fehér ember ügyködött a golflabdával. A pályát szögesdrótos kerí­tés vette körbe – a kerí­tés és az autópálya közötti keskeny sávban pedig rozzant viskók. Papí­r- és műanyaghulladékból összetákolva. A viskók között, a koszban, a nekik adatott szűkös térben, rongyokba öltözött fekete gyerekek játszottak.

Micsoda kontraszt. Azt hiszem, ez a kép mindörökre beleégett a retinámba Dél-Afrikáról. Ugyanúgy velem tart, mint az emlékek a csodálatos természeti látványosságokról: a Táblahegy monumentális gigászáról, a Koponya-szurdok párás erdőjéről, a Camps Bay hatalmas hullámok mosta hófehér homokos partjáról.

Most, hogy elhagyom Dél-Afrikát, Nelson Mandelára gondolok. És az ő álmára. „Egy olyan Afrikáról álmodom, ami békében van önmagával,” mondta. Amí­g még sokan nyomorban élnek, amí­g gyermekek élnek műanyag-viskókban, addig senki sem pihenhet a szabadság örömében, tette hozzá az apartheid bukása után. És hogy egy nemzetet az alapján kell megí­télni, ahogy a legalacsonyabb rendű polgáraival bánik.

Egy olyan Afrikáról álmodott, amelyet nem szabdalnak szét faji-, nemi- és osztálykülönbségek. Ahol a gyönyörű természeti erőforrásokat nem csupán egy szűk elit élvezheti: ahol a csodák és kincsek eloszlanak, a kiváltságok és előí­téletek pedig lassan szétoszlanak, mint a felhő fodrai a Táblahegy felett. 27 éves börtönbüntetése alatt volt ideje álmodni.

Vajon utópia Mandela álma? Vajon lehet-e a világ más, mint ez a golfpálya, a mellette düledező viskókkal? Vajon észbe kap-e az emberiség és felfedezi még a jobb természetét, mielőtt belefullad a saját maga által teremtett szemétbe és káoszba?

„És mégis – mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szí­vben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.”
(Vörösmarty Mihály)

(jegyzetek Fokvárosból)

Szembejött a Facebook-on a „Sadhguru magyarul” oldal, amit fizetett hirdetésekkel alaposan felpumpáltak. Nem először találkoztam Sadhguru nevével. Nemrég egy interjút hallgattam meg vele egy podcastban. Teljesen nyitottan, előí­téletektől mentesen kezdtem el hallgatni, mivel korábban semmit nem tudtam róla. De már az elejétől fogva olyan érzésem alakult ki, hogy ezzel a pacákkal valami nagyon nincs rendben. Bár azt állí­totta, hogy megvilágosodott, az egész lényéből, stí­lusából, válaszaiból valami mérhetetlen arrogancia áradt. Rögtön beindultak a „spiritual bullshit” vészjelzők az agyamban és vörösen villogtak.

Amikor utánaolvastam, sajnos beigazolódtak az előzetes megérzéseim. Egy igazi nárcisztikus kultusz-épí­tőről van szó, akinek a vagyonát 55 millió dollárra becslik. A magát „Sadhgurunak” nevező Jaggi Vasudev állí­tólagos megvilágosodása előtt is üzletember volt, és most is az, csak most a spiri-bizniszben utazik. Luxuséletmódot folytat, imádja a státusz-szimbólumokat. Bazi drága autó- és motorgyűjteménye van, a legdrágább svájci karórákat hordja a kezén. Valósággal fürdik a saját népszerűségében, celebként turnézik a médiában.

Hihetetlen, hogy ez a recept mindig milyen sikeresen működik: növessz hófehér szakállt, öltözz fel keleti ruhákba, viselj turbánt. Viselkedj úgy, nézz ki úgy, mint egy guru – és az emberek a lábaid elé vetik magukat. Nézz mélyen az emberek szemébe, mintha átlátnál rajtuk. Beszélj tiszteletreméltóan és magabiztosan, mintha a Teljes Igazság birtokában lennél – és az emberek hinni fognak neked. A bonyolult problémáikra kí­nálj egyszerűnek tűnő megoldásokat, dolgozd ki a saját módszeredet, mint a valódi szakemberek, taní­tók. Aminek adj valami hangzatos, kicsit misztikus, kicsit tudományosan hangzó nevet. Például Belső Mérnök Kurzus. Ezt aztán jó áron tudod majd árulni a hiszékenyeknek, akik nem tudják megkülönböztetni az értékest a kamutól.

„Sadhguru” taní­tásai közül vannak olyanok, amelyek viszonylag ártalmatlanok. Különféle egyéb iskolák taní­tásaiból összeollózott mix. De mond olyanokat is, ami kimondottan káros. Például azt taní­tja, hogy a depresszió azért alakul ki, mert az emberek túl sokat esznek és túl keveset mozognak. Ez egy nagyon félrevezető és leegyszerűsí­tő kép a depresszióról, amely valóban együtt járhat a nem megfelelő mozgással és táplálkozással. De egyik sem a depresszió kiváltó oka. A depressziót nem életmódbeli döntések okozzák.

A jelenlegi tudásunk szerint kialakulásához kell némi genetikai hajlam, és kellenek olyan rossz dolgok, amik velünk megtörténtek, de nem tudjuk őket feldolgozni. Amik átalakí­tják a működésünket a jelenben. És nagyon ártalmas, ha úgy állí­tjuk be, hogy a depresszió valamiféle életmódbeli „választás” lenne, amit egy ugyanilyen döntéssel ön-gyógyí­thatunk. Ezek a taní­tások melegágyai lehetnek annak, amit a szakirodalom spirituális átugrásként, spirituális lehasí­tásként (spiritual bypassing) emleget. És megakadályozhat embereket abban, hogy valódi segí­tséget és támogatást kérjenek ahhoz, hogy feldolgozzák a traumáikat és komoly terápiás munkát folytassanak.

Szóval ne higgyetek el mindent csak azért, mert egy tiszteletre méltó fehér szakállú ember mondja, aki gurunak nevezi magát!

Most, hogy sikeresen megvédtük a fiatalokat az olyan dolgoktól, mint a melegség irodalmi ábrázolása vagy a fűlegalizáció – már csak azt kéne megakadályozni valahogy, hogy ne lépjen le az ifjúság értelmesebb része a hanyatló Nyugatra. Ahol szabad az irodalom és a szerelem, és hamarosan a fű is legális lesz. Lehetne esetleg mondjuk kilépni az EU-ból és egy határkerí­tést épí­teni Nyugaton is. Csak ennek a feladata az lesz, hogy bent tartsa az embereket, persze a saját érdekükben. Hí­vhatjuk mondjuk…ööö… például Vasfüggönynek. Hát nem eredeti ötlet?

Bertrand Russell filozófus szerint korunk átka, hogy az ostobák rendkí­vül magabiztosak, mí­g azok, akikbe bármi értelem és képzelőerő szorult, tele vannak kételyekkel és önbizalomhiánnyal. És amikor ezt í­rta, még nem is létezett a közösségi média – ami nap mint nap bizonyí­tékát adja e mondás igazságának.

A gond csak az, hogy ezt olvasván a magabiztos ostoba éppúgy bólogat, mint ahogy az önbizalomhiánytól sújtott értelmes. Mert az ostoba ugye a legritkább esetben van tisztában azzal, hogy róla van szó: tovább hirdeti fertelmes magabiztossággal mindazt a bolondságot, amiről azt képzeli, hogy bölcsesség. És, ahogy arra Martin Luther King Jr. rámutatott, a lelkiismeretes, öntudatos ostobaságnál kevés veszélyesebb van.

De vajon ki mondja meg, ki ostoba és ki bölcs? Valószí­nűleg senki sem ostoba az esetek 100%-ában, mint ahogy senki sem folyamatosan okos. Erre is igaz az, amit Tolsztoj az emberről mondott: nem feketék és fehérek vagyunk, hanem olyanok, mint a folyók. Hol tiszta vizűen, sebesen szaladunk, hol iszaposan, sekélyesen hömpölygünk. Még a legértelmesebb elmék is képesek néha borzasztó ostobán beszélni és viselkedni – és a legtompábbak is képesek néha alázatra taní­tani minket pillanatnyi bölcsességükkel.

Természetesen már önmagában ennek, a saját korlátainknak, a valóság összetettségének, finom különbségeinek, gyakori paradoxonjainak a belátásához is értelem kell. Elfogadásához, életünkben való alkalmazásához pedig jóval többre van szükség, mint az IQ. Ez az alkalmazott belátás intellektuális alázatot teremt – és egyben nyitottságot is arra, hogy más perspektí­vákból más igazságok is létezhetnek. Én ezt az intellektuális alázatot és ezt a nyitottságot nagyon tudom becsülni emberekben, még akkor is, ha egyébként nem rendelkeznek hatalmas lexikális tudással. Mí­g ha ez az önreflexiós képesség és nyitottság hiányzik valakiből, akkor hiába művelt: engem inkább taszí­t.

Ez is egy paradoxon: a világnak jóval kevesebb beképzelt ostobára és jóval több magabiztos bölcsre lenne szüksége. De ugye az ostobaság természeténél fogva magabiztos, törtető és felfuvalkodott. Az értelmes, nyitott emberek pedig természetüknél fogva szelí­debbek, szemlélődőbbek, alázatosabbak. Megtartani ezt a szelí­d önreflexiót és kontemplációt, és közben tudni, hogy mikor, miért és hogyan érdemes és kell határozottan, magabiztosan fellépni – ez bizony nem könnyű feladat. Egy életen át tanulhatja az ember, és még mindig bukdácsolhat ezen az ugróiskolán.

(notes to myself)
kép: Martin Nicolausson

„Hazám, hazám, tudod-e, hogy mennyien vagyunk, hí­v és konok fiaid, akik féltő gonddal figyeljük és óvjuk sorsodat? Akik magunk pártoskodó és hitvány hasznát sutba vetve, vállalva a kevés hangoskodó gonoszak rágalmait, életünket és létezésünk biztonságát ajánljuk szabadságodért, függetlenségedért, erősödésedért és európai eszméid biztos sarjadásáért? Óh, ha nem tudnád, tudd meg, hogy sokan vagyunk! Bizony, mi, kicsinyek és hatalom nélkül valók, akiknek szavát és nyűgös kiabálását most könynyen széttépi a szaggató szél, köréd csoportosulunk és védjük készen életünkkel és anyagi létünk biztonságának sutbadobásával életedet és jövődet. Ne tedd azt, hogy semmibevevéseddel elfordulj tőlünk, óh, hazám, csak azért, mert nem vagyunk hangosak, mert nem áll módunkban szí­nes lobogókat és krixkraxokkal ékesí­tett szalagokat lobogtatni érdekedben, mert sötét konyhákban í­runk és könyörgünk, mint ahogy sötét konyhából í­rok és könyörgök most feléd én magam is, nem pedig dí­szes dobogóról, hejehujázó és félrevezetett népség diadalordí­tásától kí­sérve, fizetett legények gorombaságaival védelmezve és ostoba, tudatlan pártoskodók kedvtelésének kiszolgáltatva. Nagynak szeretnélek látni tégedet, óh hazám, nagynak, mint amilyen valójában vagy és sokszor voltál, nagynak önfeláldozásban és művelődésben, nagynak és példát mutatónak szabadságszeretetedben és tiszta emberi eszmék iránti kész gondosságodban. Óh, hazánk, hazánk, bennünk élsz jó fiaidban, ha gonosz és értelmetlen erők viharában elvesznél, veled vesznénk mi is, jó és hí­v fiaid … Jól tudom, általunk és rajtunk keresztül él benned a lelkiismeret. Ennek a lelkiismeretnek hangja ma talán gyenge és suttogó, megfélemlí­tett, de mégis konok és kitartó, hí­v és fékezhetetlen, minden szemét széllel és ordí­tó pártoskodással dacoló. Értsd meg, hazám, hű fiaid vagyunk, hű fiaid kí­vánunk lenni és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy naggyá és európaivá tegyünk tégedet.”

Remenyik Zsigmond, Szózat, 1938 (részlet)

Emiatt a könyv miatt büntette meg a Librit a kormányhivatal.

A kiadó szerint a könyv „száz rendkí­vüli nő életét mondja el Kleopátrától Marie Curie-n át Michelle Obamáig”. A bemutatott hősnők sikerei „azt bizonyí­tják, hogy a hagyományos női szerepekből ki lehet törni, és bármire képes egy lány, ha az akadályokat leküzdve kibontakoztatja a benne rejlő lehetőségeket”.

Hú, ez tényleg nagyon veszélyes – arra taní­tja a lányokat, hogy egy nő bármire képes lehet. Tűzoltó lehet és katona, tudós és mérnök. Átformálhatja a világot, férfiak gyámkodása nélkül. Akár még köztársasági elnök is lehet – saját erőből és tehetségből, anélkül, hogy valami patriarchális despota odahelyezné bábnak.

Nos, akkor kedves feleim, lehet tódulni a könyvesboltokba, és tessék megvenni ezt a könyvet a lányaitoknak! Mutassuk meg ezeknek a besavanyodott agyú balfékeknek, hogy éppen az ellenkezőjét érik el ezzel az egész baromsággal.

Éljenek a lázadó lányok! ✊