Kedves fiúk-lányok, és mindenki más, ennél gyönyörűbb öngólt már régen látott Szent Gellért szobra. Nem is önmagában csak azért, mert ilyen sokan, legalább 200 ezren vonultak ma fel a szabadságért. Annak ellenére, hogy a Főni megmondta, kategorikusan kijelentette, hogy itt márpedig ilyen, hogy Pride, többé nem lesz. Hát lett. Hiába fenyegették, tiltották, hiába vonultatták ki a házi nácikat: lett. Ez önmagában is elég nagy arcvesztés most: vajon akkor mennyire szavahihető ember még népünk bölcs vezére? De túl a mennyiségen ott a minőség. Valóságos szocializációs élmény volt ez nagyon sokaknak. Hiszen a mai napon több ezer, de inkább több tízezer olyan magyar ember vonult fel, akik egyébként soha életükben nem jártak még a Pride-on. És ezek az emberek most rádöbbentek arra, hogy mindaz, amivel eddig etették őket a Pride-al kapcsolatban, mekkora nagy hazugság. Hiszen itt az emberek túlnyomó többsége éppen olyan hétköznapi arc, mint ők maguk. És bár vannak exhibicionistább arcok is, de egyáltalán nem kell félni tőlük: ennél békésebb, vidámabb menetet elképzelni se lehetne. Ezeket az embereket már nehezebb lesz megvezetni a jövőben a homofób dumákkal. És akkor ott vannak még az ellentüntetők. Akik talán életükben először tapasztalták meg, hogy milyen érzés egy törpe kisebbség tagjaként kiállni, miközben hosszú órákon át hömpölyög el előttük a többség. Ahogy az arcukat elnéztem, a kötelező utálkozás maszkja mögött ott volt még valami más is: a döbbenet. A döbbenet, hogy „normális”, hétköznapi embereket látnak tömegével – a szomszédaikat. Akik csak örülni akarnak az életnek, a szeretetnek. Azt nem mondom, hogy megtértek persze, de azért az arcuk kisebb lett. Szóval köszönjük, miniszterelnök úr, nagy szolgálatot tett ma a magyar szivárvány-családoknak! ️‍ fotó: Szabó Zoltán

Milyen izzadtságszagúan próbálják a kormánypárti véleményformálók ma szembeállítani a nemzeti hagyományokat a Budapest Prideal. Hát nem fog sikerülni. Mert túl sok olyan híres meleg, leszbikus, bi, transz magyar tett le itt az elmúlt évszázadokban valami olyat az asztalra, ami miatt ma több, jobb magyarnak lenni. Írók, költők, festők, néprajzosok, színészek. Akikre mind büszkék lehetünk. És akiknek a bokájáig se érnek fel ezek a nagy melldöngetők és gyűlölködők. Ott tali. Éljen a magyar szabadság, éljen a Pride! ️‍

„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés című filmben, amit tegnap vetítettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok). Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt írja: „Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás — mindegyik jól eladható.” Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét. És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De míg az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompítás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkít, elszigetel és letompít. A film nem marad a felszínen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számít, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok! Hát távolról sem. Kíméletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegítenek meg az előítéletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés. Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegítette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasítottság és értéktelenség élménye. Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé. De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mítoszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjavítják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépítő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapítvány sorstárs segítőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesítésével, a szülők hárításával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak. És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről. Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghívást a film vetítésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!

„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés cí­mű filmben, amit tegnap vetí­tettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok). Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt í­rja: „Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás „” mindegyik jól eladható.” Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét. És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De mí­g az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompí­tás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkí­t, elszigetel és letompí­t. A film nem marad a felszí­nen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számí­t, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok! Hát távolról sem. Kí­méletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegí­tenek meg az előí­téletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés. Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegí­tette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasí­tottság és értéktelenség élménye. Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé. De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mí­toszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjaví­tják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépí­tő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapí­tvány sorstárs segí­tőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesí­tésével, a szülők hárí­tásával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak. És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről. Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghí­vást a film vetí­tésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!

Ma, június 26-án van a drogellenes világnap. Ezen a napon civilek világszerte a Segítsd ne büntesd (Support Don’t Punish) jelszó alatt szerveznek rendezvényeket, hogy a drogellenes háború alternatíváira hívják fel a figyelmet. Mi, magyarországi szakmai szervezetek is ezt tettük. A Magyar Addiktológiai Társaság, a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetsége és a Drogriportert működtető Jogriporter Alapítvány sajtótájékoztatót tartott a Kossuth Klubban. Bemutattuk azokat a szakmai javaslatokat, amiket május 16-án a (Drog)háború és béke című konferenciánkon fogadtak el a szakemberek (belinkelem a hozzászólásba). A szakma üzenete egyértelmű és világos: az egyoldalú drogellenes háború helyett inkább arra lenne szükség, hogy a kormány leüljün a szakemberekkel és egy négy pilléren (megelőzés, kezelés/ellátás, ártalomcsökkentés és kínálatcsökkentés) alapuló átfogó nemzeti drogstratégiát hozzon létre. A képen Szabó Judit, a Kimmta Zsibriki Drogterápiás Intézet vezetője beszél éppen az ellátás hazai helyzetéről. Felszólalt még az átfogó drogstratégia fontosságáról Topolánszky Ákos, aki az első Orbán-kormány alatt kábítószer-ügyekért felelős helyettes államtitkár volt. Felvinczi Katalin, az ELTE PPK tanára és a MAT alelnöke a megelőzésről beszélt, jómagam pedig az ártalomcsökkentésről és kínálatcsökkentésről. Judit mögött éppen az ENSZ drogellenes ügynökségének (UNODC) drogvilágnapi üzenete látható: „A bizonyíték világos: fektessünk be a megelőzésbe”.

Gondolom sokan olvastátok a Telex.hu interjúját Bogádi Nikolettával, aki transz és meleg gyerekek szülője (amikor ezt írom, még címlapos). De nem is ez a legérdekesebb az interjúban. Hanem az, hogy korábban maga is szélsőjobbos társaságban homofób tüntetéseken vett részt. Annak ellenére, hogy egyébként a házassága előtt neki is volt kapcsolata azonos nemű emberrel. És csak a saját gyereke előbújása után változott meg a véleménye. Ez több szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt tök jó látni, hogy az emberek változnak. Hogy akár a legelvetemültebb homofóbból is lehet támogató, szövetséges. Ez a változás nem egyszerű: gyakran a szülő elkezdi hibáztatni magát, hogy akkor mit rontott el, hogy neki „olyan” lett a gyereke. És ha ez az önvád helyett átmegy egészséges kíváncsiságba, ha támogató közösségbe kerül, akkor az önismereti utazás végén a szülő rájön, hogy ez nem a gyerek, de nem is az ő „hibája” – ebben az egészben nincs mit szégyellni. Másrészt elgondolkodtathat minket is, akik már támogatjuk a Pride-ot arról, hogy nem láthatunk bele azoknak a lelkébe, akik a „másik oldalon” állva köpködnek és gyűlölködnek. Nem tudhatjuk, hogy vajon nem valami olyanról van szó, amit a pszichológusok „internalizált stigmának” neveznek: az ember valójában maga is bizonytalan a szexuális orientációjában, nemi identitásában. És ezt azzal palástolja, hogy beáll a harcias elutasítók táborába. Vagy egyszerűen csak fél attól, amit nem ismer. A félelem csúnya dolgokra készteti az embert. Nem tudhatjuk azt sem, hogy vajon az, aki most még gyűlölködik, vajon nem válik-e pár év múlva támogatóvá. Sok türelem. Sok szeretet. Sok elfogadás. Nekünk csak ez lehet az út – még ha nehéz is. Mert az nem visz előre, hogy a gyűlölködők gyűlöletét, türelmetlenségét letükrözzük. Van persze van olyan, amikor valakit el kell küldeni a francba. De még azt is lehet kedvesen, elegánsan tenni, mint Lily Allen. ‍♂️

Szögezzük le: ami a Fővárosi Közgyűlésen történik, az több, mint dráma. Az tragédia. Magyarország fővárosa a csőd szélén. A megoldandó valós problémák száma számtalan. És ahelyett, hogy érdemi munka folyna, hogy a közjó érdekében megoldásokat keresnének – az állampárt képviselői álproblémák napirenden tartására és politikai színházra használják és ellehetetetlenítik a közgyűlést. Többek között több drogtémájú javaslatot is benyújtottak, amelyek lényege, szokás szerint, hogy a Főváros álljon be a kormány „drogpolitikája” mögé, vesse el a drogstratégiáját, és persze rúgjon ki minket, civileket is. Azért teszem idézőjelbe azt a szót, hogy kormány drogpolitikája, mivel ilyen a kormánynak valójában nincs. Egyoldalú drogellenes háborúja van, ami valójában egy üres PR-kampány. Legfeljebb arra jó, hogy emberek életét tegye tönkre. És ahelyett, hogy a kormány azzal foglalkozna, hogy az országnak legyen átfogó drogstratégiája, inkább azzal van elfoglalva, hogy ha már neki nincs, akkor a Fővárosnak se legyen. Pedig lenne mit tenni: eredményes prevenció mutatóban is alig van az iskolákban, az addiktológiai ellátórendszer romokban, az ártalomcsökkentést ellehetetlenítették, az ESPAD-adatok szerint pedig a magyar középiskolások drogfogyasztásában Európában egyedülállóan rossz trendek tapasztalhatók. De ahelyett, hogy a kormány azzal foglalkozna, hogy ez változzon, inkább abba fektetnek be hihetetlen energiát és pénzt, hogy gáncsolják az amúgy is forráshiányos Fővárost és támadják azokat a szakembereket, akik legalább valamit tenni szeretnének. Tényleg hihetetlen: ez már nem politikai oldalak és világnézetek kérdése. Ez egyszerűen arról szól, hogy ki akar építeni, és ki akar pusztítani. ‍♂️

Na, hát ide is eljutottunk, Magyarország! Náci karlendítéssel simán lehet rendezvényt szervezni a majálison, ahol hemzsegnek a gyerekek. De a szabadságjogokért felvonulni nem lehet. Mert az állítólag veszélyezteti a gyerekeket. „A totalitarizmus lényege, hogy a valóságot fikcióval helyettesíti,” mondta Hannah Arendt, a neves politikai gondolkodó. Itt most pont ez történik. Felcserélik a társadalomra valóban leselkedő veszélyt egy fiktív veszéllyel. Ahelyett, hogy attól kellene félnünk, hogy a gyermekvédelem átalakult nagyüzemi gyermekveszélyeztetési iparággá, majd rettegünk attól a fiktív veszélytől, hogy úristen, meglát egy gyerek egy drag queent felvonulni. Vagy meglát egy bőrszerkós meleg csávót félmeztelenül. És közben meg a náculás oké, meg az is oké, hogy gyerekek ezrei válnak abúzus áldozatává, és az állam cserbenhagyja őket. Hát nem. Én ebbe a játszmába nem megyek bele. És remélem, Ti sem. Karácsony Gergely főpolgármesternek hála és köszönet, hogy védelmébe veszi a Pride felvonulást. Ugyanakkor nem értek vele egyet akkor, amikor ezt mondja: ez a rendezvény „nem Pride, azon sem kamionok, sem táncosok nem lesznek, a szexualitás semmilyen formában nem fog megjelenni.” De, én igenis a Pride felvonulásra fogok kimenni. Akár lesznek kamionok, akár nem. És igenis, ez bizony, egyebek mellett, szól a „szexualitásról” is. Nem úgy, ahogy a rettegők izzadtságszagúan láttatni akarják. Mintha valami pornófilmet akarnának lejátszani az utcán. Hanem úgy, hogy emberek büszkén vállalják azt, hogy nekik más a szexuális orientációjuk, a nemi identitásuk, mint a többségnek. Hogy ha megfogják egymás kezét, vagy, horribile dictu, megcsókolják egymást nyilvánosan – az semmivel se szégyellnivalóbb, mintha egy heteró pár tenné. És más emberek is felvonulnak velük együtt, akik akár személy szerint nem tartoznak egyik kisebbséghez sem. De kimennek, hogy kinyilvánítsák a szolidaritásukat. Lehet, hogy idén lesznek olyanok, akik félelemből otthon maradnak. De talán lesznek velünk sokan olyanok is, akik egyébként nem mennének ki a Pride-ra. Akiket akár taszít az, hogy egyes felvonulók túl exhibicionistán öltözködnek. De most kijönnek azért, hogy kiálljanak a szabadságért. Akár tetszik ez a Hatalomnak, akár nem. Pride volt, van és lesz. Éljen a magyar szabadság, éljen a Pride – ott találkozunk szombaton! ️‍

Itt Coloradoban olvasom a híreket, hogy egyes hazai fesztiválokat rendőri razziákkal fenyegettek be. „Zéró tolerancia: jelentősen erősödik a rendőri jelenlét a nyári fesztiválokon” – olvasom a kormánypárti sajtóban. „A fesztiválozás valódi élményét a kockázatok alá­ássák, a biztonság viszont segíti.” Tényleg? Ha van valami, ami a biztonságot aláássa, és a kockázatokat pedig növeli, akkor az a „fokozott rendőri jelenlét” egy fesztiválon. Főleg, ha ez mondjuk nem arra irányul, hogy a tolvajokat, erőszakos részeg alakokat elkapják, hanem arra, hogy békésen spanglizgató, táncolgató fiatalokat vegzáljanak a drogellenes háború nevében. Önmagában már ez a rendőrpara is bőven elég ahhoz, hogy a fiatalok kockázatosabban fogyasszanak. Ezt nem csak a téma szakirodalma támasztja alá (szívesen küldenék lektorált szaklapokban megjelent cikkeket a rendőrségnek, ha olvasnának ilyet, de nem). Én magam is szemtanúja voltam annak, amikor még jó pár éve a rendőrök nagy számban megjelentek egy fesztiválon. Hát az minden volt, csak biztonságos nem. Az emberek halálra rémültek, többen inkább betolták a náluk lévő szert, nehogy elvegyék tőlük. Totál agyrém. Ehelyett a fesztiválokat ártalomcsökkentő szolgáltatásokkal lehet biztonságosabbá tenni, mint amilyet például az INDIT Közalapítvány Bulisegély Szolgálat és a DÁT2 Psy Help csapatai csinálnak. Reméljük, jövő nyáron már más szelek fognak fújdogálni Magyarországon is, és ennek a drogháborús rémálomnak is vége lesz. Többen kérdezik, hogy akkor most mire számítsanak. Hogy végül pontosan mi lesz, azt persze nem tudom megjósolni. Attól, hogy a büntetési tételeket szigorították, a rendőrségnek még éppúgy jogszerűtlen válogatás nélkül vegzálni a szórakozó fiatalokat. De persze manapság láthatjuk azt, hogy a jogbiztonság már nem működik Magyarországon. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy a legtöbb nagy fesztivál olyan nagy bevételt biztosít a helyi döbrögiknek, hogy nem lenne érdekük általános razziákkal elrémiszteni a fiatalokat. Arra viszont érdemes lesz számítani, hogy nagyobb lesz a rendőri jelenlét, lecsapnak a látható drogfogyasztásra, érdemes óvatosnak lenni! És érdemes figyelmeztetni erre a külföldieket is, akik nincsenek hozzászokva ehhez. Ha valakit csekély mennyiségű kábítószerrel elkapnak, és korábban még nem volt ilyen ügye, akkor arra számíthat, hogy elterelésre mehet. A rendőrök kikérdezhetik arról, hogy kitől vette a szert. De ha ő történetesen azt mondja, hogy valami szakállas, 160-180 cm közötti magasságú, 30-50 év közötti életkorú idegentől kapta, akinek az arcát a sötétben nem jól látta – hát akkor ezzel nem sokat tudnak kezdeni. Együttműködött, tehát az elterelést igénybe veheti. Osszátok meg a Drogriporter ártalomcsökkentő útmutatóját a partizókkal, fesztiválozókkal – belinkelem a hozzászólásba! Szintén belinkelem azt a cikket, ami arról szól, hogy mit szigorítottak. Vigyázzatok magatokra és egymásra – jó bulizást! ❤

Coloradoban legális a fű. De a legális fűszabályozás egyik előnye, hogy a helyi közösségeknek elő lehet írni, hol nem szabad szívni. Például a Golden nevű colorado-i kisváros belvárosában úgy döntöttek, ott nem akarnak füvet és dohányt szagolni. Szerintem ez rendben van.